A fordítás, amit nem veszünk észre
Egy jól fordított könyvön semmi nem látszik. Ez a szakma átka: a munka minőségét pontosan az méri, mennyire marad láthatatlan — és ezért nem is fizetik meg.
Van egy mondat, amit a magyar olvasók évtizedek óta idéznek egy külföldi regényből, és amelyik az eredetiben nem így hangzik. Nem félrefordítás. A fordító talált egy magyar megoldást, amely ugyanazt teszi a magyar olvasóval, amit az eredeti tett az anyanyelvivel — csak éppen egészen más szavakkal.
A legtöbben úgy gondolunk a fordításra, mint egy technikai lépésre: fogjuk a szöveget, átvisszük a másik nyelvre, kész. Ez a kép nagyjából annyira pontos, mintha egy hangszerelést egyszerű másolásnak neveznénk.
Amit át kell vinni
A szó szerinti hűség szinte mindig rossz eredményt ad, mert a nyelvek nem egymás tükörképei. A magyarban nincs nemek szerinti megkülönböztetés, viszont van tárgyas és alanyi ragozás; az angolban fordítva. Egy udvarias angol mondatot magyarra tegezve vagy magázva is át lehet ültetni, és a kettő között akkora különbség van, amennyi az eredetiben nem is létezett.
A fordítónak tehát nem szavakat kell megfeleltetnie, hanem döntéseket hoznia. Ki tegez kit ebben a regényben. Milyen társadalmi helyzetűnek hangzik ez a szereplő. Mennyire régies az a mondat.
Egy fordítás minden mondata döntés. Aki a szótárt követi, az a döntést hárítja el, nem a hibát.
Ezek a döntések végigviszik az egész könyvet. Ha a fordító a második fejezetben elhatározza, hogy két szereplő magázódik, akkor azzal a kapcsolatuk teljes ívét meghatározta — háromszáz oldalon át.
Miről lehet felismerni a gyengét
A rossz fordítás ritkán a hibáktól rossz. Az olvasó általában nem tudja megnevezni, mi a baj, csak azt érzi, hogy a szöveg fárasztó, idegen, mesterkélt.
A leggyakoribb jel a mondatszerkezet átvétele. Az angol szívesen kezd hosszú, alárendelt szerkezettel; a magyar rosszul tűri ugyanezt. Ha egy bekezdésben minden mondat így épül, akkor a fordító a szavakat lefordította, a ritmust nem.
A második az, amikor a szereplők mind ugyanúgy beszélnek. Az eredetiben a kamasz máshogy szólal meg, mint a nagyapja; ha ez a különbség eltűnt, akkor a fordítás elvesztette a könyv felét.
A harmadik a túlmagyarázás. Amikor a fordító nem bízik az olvasóban, és a szövegbe csempészi a magyarázatot, amit az eredeti nem tartalmazott. Ez jó szándékból történik, és mindig ront rajta.
A gépi fordítás kérdése
Az automatikus fordítás az elmúlt években látványosan javult, és használati utasításnál, terméklapnál, hivatalos levélnél sokszor teljesen elég. Ott a cél az információ átvitele, és a gép ezt jól csinálja.
Irodalomnál a helyzet más, de nem úgy, ahogy általában mondják. A gép nem azért gyengébb, mert nem érti a szöveget — hanem mert nincs oka dönteni. Az átlagos, legvalószínűbb megoldást választja, minden mondatnál. Egy regényben pedig éppen a nem átlagos választások adják a hangot.
Azt nem tudom megítélni, meddig marad ez így. Néhány éve még az is bizonyosnak tűnt, hogy a gép a szakszövegnél is megbukik.
Miért fordítanak le újra egy klasszikust
Az olvasók egy részét bosszantja, amikor egy régóta ismert regény új fordításban jelenik meg. Az érv kézenfekvő: a régi jó volt, minek hozzányúlni.
Az ok ritkán az, hogy a korábbi fordító hibázott. Sokkal inkább az, hogy a magyar nyelv változott. Egy hatvan évvel ezelőtti fordítás mai füllel gyakran keresettebben irodalmias, mint az eredeti valaha volt — nem azért, mert a fordító díszítette, hanem mert akkor így beszélt az irodalom.
Van egy másik, kevésbé emlegetett ok is. A régebbi fordítások egy részéből hiányoznak részek. Volt, amit a kiadó húzott, volt, amit a kor tűrt nehezen, és volt, amit egyszerűen kihagytak, mert nehéz volt. Ez a hiány az olvasónak láthatatlan: nem tudja, hogy nem kapta meg.
A név, ami lemarad a borítóról
Van ennek egy szakmai és egy egészen prózai oldala. A fordító neve a magyar könyvpiacon rendszerint a belső címlapon szerepel, apró betűvel, a borítón szinte soha. Az olvasó ezért nem tudja megjegyezni, kitől kapott jó szöveget, és nem is tudja legközelebb keresni.
Ez nem csak méltányossági kérdés. Ha a fordító neve nem számít, akkor a kiadó számára sem lesz versenyelőny a jó fordítás — és a döntés arról, ki csinálja, egyre inkább az árról fog szólni.
Egy könyvet választani a fordítója alapján furcsán hangzik. Aki egyszer összehasonlított két magyar kiadást ugyanabból a regényből, az viszont tudja, hogy nem ugyanazt a könyvet kapja.
